Azt hitte minden magától megjavult, azt hitte minden rendben esz. De semmi sem volt rendben. Némán hallgatta a mosógép duruzsolását, miközben az óriási paplan takarásában kereste önmagát. Kereste azt, amit elveszített, Kereste azt, aki volt. Kereste azt, aki lenni akart. Keresett egy boldog fiatal felnőttet. De nem talált mást, csak egy rémült gyereket egyedül. Távol az otthontól. Egy 7. emeleti lakásban rekedt rémült kislányt, aki már nem tudja mit is vár az élettől. Csak csendben élni. Tanulni, dolgozni, szeretkezni, aludni, enni, inni és ülni csendben. Magányban. Sehol nem lehet olyan magányos az ember, mint kétmillió ember között a közöny városában. Akárhányszor bántotta valami mindig a takaró alá bújt. Ott igazán egyedül lehet lenni. Ott nem kell felelni senkinek. Nem kérdezik mi bánt. De nem mindig nyújtott megnyugvást a levegőtlen paplanbúra. Néha csak összekucorodott alatta és sírt, amíg el nem nyomta az álom. Álmodni jó. Ott nincsenek gondok. Nem kell néznie Tamás szomorú tekintetét. Gyűlölte magát azért, hogy ennyi fájdalmat okoz a fiúnak. Soha nem akarta elveszíteni. Mindennél jobban szerette kislány kora óta. Tudta, hogy a fiú is szereti, csak nem tudja, nem érzi, hogy mitől fog belehalni ebbe. Nem látta a zuhanást. Nem látta, hogy milyen mélyre tud zuhanni az ő egyetlen szerelme a másodperc törtrésze alatt. Mintha folyton egy fortyogó vulkán peremén járna és bár a láva forrósága olykor jólesőn hevíti fel, a zuhanás lehetősége mindig ott van. Bármikor elszakadt benne valami és egy apró lökés letaszítja a lángoló mélységbe. Általában boldognak, szerencsésnek és kiegyensúlyozottnak érezte magát, de mikor megbotlott és zuhanni kezdett többé nem volt önmaga. Már nem látta kéknek az eget, melegnek az otthont, puhának az ölelést. Csak a szeméből kicsorduló könnycseppen át nézte a körülötte lévő világot, amitől szomorúságában örökre búcsút mondott volna. Persze ehhez sosem volt elég bátor. Még ehhez sem volt elég jó. Ezekben a pillanatokban, órákban, napokban szinte mozdulni sem bírt. Megbénította a szívére telepedő melankólia. Szeretett volna sikítani, vagy segítségért kiáltani, de nem tudott. Csak feküdt, a szíve egy tonnát nyomott a mellkasában, testét ormótlannak, elviselhetetlenül nehéznek és kimondhatatlanul visszataszítónak érezte. Undorodott magától. Tamás ilyenkor sokszor megharagudott. Nem értette, hogy nem felé irányul a közöny. Azt hitte ő csinál valamit rosszul és haragudott, hogy nem mondja meg neki mit tegyen. Bár tudta volna! Bár én tudnám! Bár valaki látná!

Rémülten sétált be a hatalmas épületbe. Odament a recepciós pulthoz, nagy barna szemeit a férfira emelte és elmondta miért jött.

-Beköltözni jöttem.

Persze egyből elmondták hova menjen. Beállt a sor végére és várt. Néhányszor hátrafordult, hogy az ajtóban álló szülei mosolya bátorsággal tölthesse meg rémülten zakatoló szívét. Annyira várta már ezt a napot és most, hogy eljött ijesztő az egész. Egy rakás új ember, egy új városban, ahol szinte senkit sem ismer. Mondjuk a kollégium messze van a belvárostól. Minden nap egy órát utazik mire beér az egyetemre. Nem hangzott valami szívderítően, de legalább végre fent van Pesten. Az álma egy aprócska része már valóra is vált. Nem egészen úgy, ahogy elképzelte, de mégiscsak itt van. Nem tudta eldönteni mit is érez valójában. Az egyik pillanatban bugyuta vigyor terült el az arcán, a másikban könnyek gyűltek a szemébe. Azt hitte könnyebb lesz elválni a családtól. Elvégre 19 évesen ez a dolgok rendje...

Végre sorra került. Elkészült a kártyája, befizetett mindent és felpakolta a cuccait. Miután a szülei elmentek elmondhatatlanul esetlennek és magányosnak érezte magát. Egyedül leült az udvaron és cigarettára gyújtott. Összehúzta kardigánját. Hűvös, őszi szellő fújt át a vékony felsőn. De szívesebben viselte el ezt az apró kellemetlenséget, mint a szoba bénító ürességét. Telefonált. Olvasott. Valahogy nem találta a helyét. Az udvaron társaságok verődtek össze, régi ismerősök üdvözölték egymást, nevettek, ittak, zsongtak.

Mikor mér úgy egy fél órája ült egyedül és gyújtott egyik cigiről a másikra odasétált hozzá egy hosszú fekete hajú fiú, akinek arca leginkább egy versenyló ábrázatára emlékeztette.Ez azonban most nem zavarta. Még ennek a lóarcúnak is tudott örülni. Legalább van kihez szólni. Beszéltek néhány mondatot, aztán a fiú az egyik asztalhoz hívta egy nagyobb társaságba...

Lomhán mozdult meg, hogy kinyissa az ajtót. Puffanás, és az ajtó nyitva állt. Hideg szél fújt Lilla arcába, aki kérdőn nézte a férfit. 
-Baj van a busszal?-kérdezte. A férfi ajkai gonosz mosolyra húzódtak és ingatni kezdte a fejét. -Akkor miért álltunk meg?
-Nem megálltunk...megérkeztünk. Nekünk ez a végállomás.

A vigyora még szélesebbre húzódott és megvillantotta a kabát alá rejtett fegyvert. A lány felsikoltott, így a többi utas előreszaladt. Mindannyian ott álltak. Az ötvenes nő, a fiatal pár, Hanna és a sofőr. A levegő megfagyott, egy pillanatig csak a fák között süvítő szél hangja hallatszott, majd a középkorú asszony megszólalt.
-Meg fog ölni bennünket?
A férfi semmit sem mondott, csak  tovább vigyorgott.
-MEG FOG ÖLNI BENNÜNKET?-üvöltötte hisztérikusan a 17 év körüli fiú. A férfi a fiú kabátja felé nyúlt. Lerántotta a lépcsőről, így viselője a hideg földre zuhant. A telefon kihullott a zsebéből.Hanna agya a látványtól azonnal forogni kezdett és tisztán látta helyzetét. Segítséget kell hívni. Ennek az embernek fegyvere van...

Több,  mint egy órája ül a buszon. Kint már sötét van, csak néhányan utaznak. Egy ötvenes éveiben járó nő. Haja rövid, kopott barna. Morcosan, fáradtan ül. Néhány sorral hátrébb egy fiatal pár beszélget összebújva. Amennyire a busz engedte, elmerültek egymásban. Azzal a tipikus, hormonok irányította, kíváncsi vonzódással, ami fiatal, világmegváltó lelküknek szerelemnek tetszik. Elől a sofőr a recsegő rádiót hallgatja, és nyitott ablaknál cigarettázik. Egyikre gyújt a másik után. Láthatóan ideges. Hanna sokszor járt már ezen az útvonalon, legalábbis azt hitte. Ma este azonban olyan helyekre tért be a busz, amiket még soha életében nem látott. A sötétségből kis templomterek, toldozott-foldozott házikók, aprócska üzletek tűntek elő, majd vesztek bele a nagy, fekete, éjszaka mindent elnyelő, éhes szájába. Az idő lassan telt, hallgatta a párocska duruzsolását, a sofőr köhögését és a középkorú nő szipogását. A házakat lassan felváltották a szalagkorlát mögé szorított tölgyek, a földön még helyenként csillogott a hó. Egyre mélyebben jártak az erdőben, le is tértek az útról. Földúton haladtak tovább. A busznak 21.06 perckor kellett volna megérkeznie. Órájának kisebbik mutatója átugrott a kilencesre és abban a pillanatban a busz megállt. Hanna értetlenül nézett. Néhány másodperc múlva mindenki kíváncsian figyelt a sofőr felé.

Az első ajtó puffogva kivágódott, a sofőr kiszállt és cigarettára gyújtott. Hanna felállt, az ajtó felé indult. Az üveg túloldalán a sötétben a narancsszínű fénykör fel-felvillant.  A lány kopogtatni kezdett, hogy megkérdezze mikor indulnak tovább. A kint álló férfi felkapta fejét a kopogtatásra. Jéghideg tekintete áthatolt az éjszakán és belefúródott a 19 éves lány arcába. 

Márti az asztalon heverő mappát figyelte. Szerette volna elvenni, de a félelem megbénította. Belenézett az acélszürke szemekbe biztatást keresve. A férfi végül felemelt és kinyitotta...

Az első lapon egy fénykép szerepelt. Tibi meleg, barna szemei még a fényképen át is erőt adtak Mártinak. A kép felé nyúlt, de a férfi elhúzta előle. Kaján vigyorral nézett vissza rá. Becsukta a dossziét és kisétált a szobából. A Mártit tartó másik férfi engedett a szorításon és leültette őt az egyik székre. Végigsimította a hosszú, barna nedves női hajat és a másik, szék felé indult.Leült és Márti szemébe fúrta a tekintetét. Mogyoró színű szemei kedvesnek tűntek. 

-Nos, kedves Márta. Gondolom tudja, hogy miért hoztuk ide. Azt hittük, mindenkinél okosabbak vagyunk. Megvezethetünk mindenkit. Kémnőnek éreztük magunkat? Tudja micsoda maga? Egy olcsó kis nőcske, aki a pitiáner kis céljai miatt bárkivel ágyba bújik. Újházi elvtárs irodájában ott a válasz. Ha még mindig akarja a válaszokat gyerünk, akár oda is vezetem. Mit gondol, mit fog szólni a maga Tibikéje, ha megtudja, hogy az egész apparátus ágyát megjárta már? Eddig sem törődött magával! Hagyja abba ezt az őrült kutakodást. Maga csak annyit tudhat meg, amennyit mi engedünk. Elszórjuk a morzsákat és figyeljük ahogy követi őket. Nevetséges! 

Fekete autó száguldott az éjszakában. Hátsó ülésén egy rémült, megbilincselt fiatal nővel. Vállig érő barna haját feltűzte, nagy zöld szeméből könnyek csorogtak végig kerek, kislányos arcán. Vastag fekete pulóverben kucorgott. Egészen összehúzta magát. Szeretett volna olyan apróra összegömbölyödni, hogy ne is lássák. Mikor elfogták meg sem próbált menekülni. Szelíden tűrt. Tudta, hogy a bilincs kattanására élete végéig emlékezni fog. Némán, könnyes szemmel beült az elfogója mellé. A férfi szigorú tekintete a távolba meredt az autó ablakán át. Nem szólt, de hallgatásában volt valami vádló, megrovó, Végtelennek tűnt az út. A házakat fák váltották fel, aztán ismét épületek rohantak el az éjszakában. A sofőr lelassított és megállt. A környéken szállingózott a hó és egy dísztelen, szögletes épület előtt álltak. Néhány ablak mögött égett a villany. A falak színét a sötétben nem lehetett látni, de a  képet Márti örökre megőrizte emlékezetében. Felvezették a lépcsőn és ajtót nyitottak neki. Tudta, hogy esélye sincs a szabadulásra, A járólapokon nedves nyomokat hagytak a cipők. Besétáltak egy apró kis szobába, ahol egy asztal állt két székkel.

-Tordai Márta?-kérdezte egy szőke, negyvenéves-forma férfi. Acélszürke szemében közöny ült. Szürke öltönyt viselt és egy mappát dobott az asztalra. Azon csupán egy szám szerepelt. 4265. 

-Igen.-felelte alig hallhatóan a talpig feketébe öltözött nő. Szemei kivörösödtek a sírásban, de összeszedte minden erejét és bátran állta az acélszemek csontig hatoló vizslatását. 

-Mi mindent tudunk. Az egyetlen hely, ahol válasz van a kérdésére, az ez az épület. Ebben az aktában szerepel minden adat Vitéz Tibor tartózkodási helyét illetően. A válasz egyetlen karnyújtásnyira van. 

Izgatottan olvasta a sorokat. Döbbenetes volt látni saját, kiterített életét. Képeket is tűztek az egyes lapokhoz. Az első képen Matrózblúzban áll a ballagáson. A kezében lévő óriási csokor takarja gömbölyödő nőiességét, de az   arca naivitást tükröz. Úgy mosolyog vékony ajkaival, mintha éppen nem is a biztonságból sétálna át a valódi élet állandó káoszába. A munkája addigra el volt intézve a hivatalban titkárnőként apja közbenjárásával, aki jóbarátja volt a járási KISZ-titkárnak. a képhez csatolták érettségi bizonyítványának másolatát. A következő bejegyzés első munknapjáról számol be. Leírták kivel találkozott, kit ismert meg, kivel hogyan viselkedett. El sem tudta képzelni honnan származnak az információk. Egészen belefeledkezett az olvasásba, lábai elgémberedtek és alig hallotta meg a közeledő lépéseket...

sietve felkapta a mappákat és a kiszóródott papírokat, majd eloltotta a lámpát és elrejtőzött a szekrény mögött. Ahogy ott állt úgy érezte, hogy még a szíve ritmikus dobbanásai is olyan hangosak, hogy az egész épületben hallani lehet. A lépések zaja egyre közelebbről hallatszott, majd abbamaradt. Hallotta, ahogy valaki lenyomja a kilincset. Szerencsére eléggé előrelátó volt ahhoz, hogy magára zárja az ajtót. Dörömbölni kezdtek. Olyan erővel ütötték az ajtót, hogy Márti biztos volt benne, hogy nem a hajlott hátú öreg portás próbál bejutni hozzá. Tudta, hogy nincs menekvés, rájöttek mit tett. A dörömbölés azonban ahogy kezdődött, egyik pillanatról a másikra véget is ért. Nem értette mi történhetett. A szekrény mögött maradt és várt, amíg nem hallotta a távolodó lépések zaját. Akkor a kulcslyukon próbált kilesni, de csak sötétséget látott. Gyorsan átgondolta a helyzetet és arra a következtetésre jutott, hogy egyetlen lehetősége van a menekülésre. Kinyitott az ajtót, olyan lassan fordítva el a kulcsot, amilyen lassan csak tudta. Kisurrant és visszazárta az irodát. Lélegzetvisszafojtva fülelt. Nem hallott lépéseket semerről, így elindult a férfimosdó felé. A nőit nem találta elég biztonságosnak. Benyitott, elbújt egy fülkében és várt. Az éjszaka csendjében hallotta, hogy autók parkolnak be az ablak alá. Attól a perctől tudta, hogy minden elveszett. Összekucorodott a fülke sarkában és zokogott. Hallotta ahogy nyílik az ajtó és legalább 10 ember nyüzsögve belég az épületbe. néhány perccel később villany gyúlt a mosdóban és két cipő jelent meg a fülke ajtaja előtt. Valaki feltépte a bereteszelt ajtót és felrángatta őt a földről. Márti a könnyein át nem látott vonásokat, csak elmosódott foltokat, a fény belevájt a szemébe és az erős karok úgy szorították, mint a kutya állkapcsa, aki gyermekkorában megmarta. "Megvan!" üvöltötte a férfi és az ajtó felé vonszolta. A rémület és a rettegés minden erejét elvette, így a férfi ölébe kaptaí és úgy vitte le az előtérbe...

Az elején persze a száraz tényeket jegyezték fel:

"Vitéz Tibor 25 éves, Sötét hajú, nagyjábol 190 centiméter magas fiatalember. Mosonmagyaróvárról érkezett, felesége, gyermeke nincs. Kis lakást bérel a Május 1. téren, földszinten. "

Eddig tartottak a tények. Ezek után olyan részletesen számoltak be Tibor mindennapi életéről, hogy Márti, aki az előtt soha ilyen aktával nem találkozott szinte lefagyott, ahogy nagy zöld szemei végigsiklottak a sorokon.

"Az elmúlt egy héten már megfigyelés alatt állt, de semmi gyanús tevékenységet nem folytatott. A városban még szinte senkit nem ismer. A pártházban kétszer járt, munka után. Dohányzik, alkoholt nem fogyaszt, nőkkel nem ismerkedik." Ez volt az első bejegyzés. A következő már több információ tartalmazott.

"A mai nap ismét a pártházban járt, ahonnan vidáman távozott az egyik titkárnő (Tordai Márta) társaságában. Együtt mentek az Engels Frigyes út és a Népfront utca sarkáig, ahonnan Tibor egyenesen hazament. Út közben cigarettázott. Hazaérve telefonált, majd rádiót hallgatott. A nap további részében nem lépett ki a lakásból."

Mivel a két évvel azelőtti iratokban semmi használhatót nem talált, lapozott néhány oldalt. A bejegyzések azonban júliusnál véget értek. Az utolsóból semmi új nem derült ki. Márti elkezdte végigolvasni újra,de hiába. Találomra kivett egy újabb dossziét és megnézte annak az utolsó dátumát. Török Mária neve volt a címkén. Marival osztálytársak voltak a középiskolában, azóta nem beszélt vele. Néha elsuhantak egymás mellett az utcán, de Márti nem sokat tudott az életéről. A jelek szerint nem volt ezzel így mindenki. A mappában szerepelt minden részlet. Mártit megrémisztette a bejegyzések részletessége. Nem is értette miért szolgálja a rendszert ez a rengeteg érdektelen információ. Soha nem érdekelték különösebben mások apró-cseprő dolgai. Mégcsak pletykás sem volt. Egyszer véletlenül fültanuja volt, amint a főnöke egy Sára nevű nővel beszél telefonon, miközben a felesége az előtérben várta. Nem igazán foglalkozott a hallottakkal. Soha senkinek nem említette. Julival ugyan minden apróságot kitárgyalt, de rajta és Tibin kívül nem igazán foglalkozott az emberekkel. Irtózott a gondolattól, hogy az ő életét is ilyen aprólékosan lejegyzik és egy fiókba teszik. A kiváncsiság nyitotta ki helyette a fiókot, kereste ki a nevével ellátott mappát és tette az ölébe. Akkor pedig már nem maradt más választása, minthogy belenézzen és megtudja mit is tartanak számon az ő mindennapjaiból. Ez a mappa is az adatokkal kezdődött. A 24 évével, a közepes magasságával, a sötét hajával. Aztán következtek a bejegyzések. Az első akkor készült, amikor érettségizett...

A fénykör a másik irányba világított és az  öregúr útnak indult. Márti már nem bírta sokáig levegő nélkül, de még legalább fél percig ki kellett tartania, nehogy meghallja.  Mikor végre elég messze volt, Márti kapkodva megtöltötte tüdejét az áporodott levegővel és ekkor értette csak meg, hogy a telefon milyen sokat segített neki. Besurrant a portás ajtaján, hogy meg szerezze az iroda kulcsát. Az egyik falon óriási fatáblán függtek a kulcsok felcímkézve, emeletek szerint rendezve. Bár rettegett a lebukástól megpróbálta összeszedni magát és megkeresni a megfelelőt. Néhány perc múlva kint is volt. Visszatartotta a lélegzetét és fülelt. Hallotta is Jani bácsi csoszogását a lépcső felől. Látta maga előtt, ahogy az öregember a korlátot szorítva óvatosan lefelé igyekszik. El is indult a másik irányba, hogy visszabújjon a mosdóba. A folyosót csak a kintről beszűrődő holdfény világította meg, szinte korom sötét volt. A falon tapogatózva számolta az ajtókat. 1…2…3…a negyedik ajtót finoman belökte és hangtalanul beosont. Csendben figyelt és reménykedett, hogy a portás nem sétál be. Nem sétált. Várt még egy fél órát és mérlegelte helyzetét. Ha a kulcs eltűnésével nem hívta fel magára a figyelmet, talán sikerült bejutnia az irodába. Nagyjából egy óra telt el, mire újra kimerészkedett a folyosóra. Szíve a torkában dobogott , miközben próbált tájékozódni. Kiért a nagy előtérbe. Itt szinte világos volt az utcai lámpák fényétől, ami utat tört magának az ajtó üvegtáblái között. Az épület földszintjének közepén volt  az előtér.A bálterem alatt, Innen két  irányba 1-1 folyosó nyílt. Mindét szárnyból fel lehetett jutni a emeletre.a lépcsőkön. A jobb szárny végén lévő lépcsőn jött le Jani bácsi őrjárata után. Mártinak a bal szárny végén lévő irodába kellett bejutnia, ott őrizték a titkosított iratokat. Úgy döntött biztonságosabb, ha az előtérből nyíló főlépcsőn azonnal felmegy, így távolabb kerül a portától. Gyorsan felsétált. A márványfokok szőnyegborítása elnyelte a lépések zaját, így könnyű dolga volt. Fent megállt. Hagyta, hogy a szeme hozzászokjon a sötétséghez a lenti világosság után. Mivel messze volt az ablakoktól felkattintotta zseblámpáját és az iroda felé indult. Mikor odaért a zárba csúsztatta a kulcsot és lassan elfordította. Lenyomta a kilincset és az ajtó engedelmesen kinyílt. Mivel az ablakot nehéz sötétítőfüggöny takarta itt is használhatta a lámpát. Odalépett az iratszekrényhez és fellapozta az aktákat. Meg is találta amit keresett. Vitéz Tibor. Kinyitotta és a gyér fénynél olvasni kezdte. Nem egyszerű adatok szerepeltek benne. Titkos jelentések Tibiről. Az első ilyen bejegyzés két évvel ezelőttről származott. Akkor került Tibi a városba..

-Jó estét Ormai elvtárs. Miben segíthetek?-hangzott az öreg rekedtes hangja. Aztán néhány percig hallgatott. Az a néhány perc elviselhetetlenül hosszúnak tűnt a feszülten ülő Márti számára. Érezte, hogy beleizzadt a vastag gyapjúpulóverbe. Nem tudta, hogy fűtenek-e hétvégenként az épületben, ezért felkészült a hidegre. A hét folyamán elrejtett az épületben mindent, amire szüksége lehet a hétvége átvészeléséhez. Van mit ennie, van meleg ruhája, elemlámpája, kötele és egy rugós kése arra az esetre, ha valami balul sülne el. 

-Rendben Ormai elvtárs. Körbenézek az épületben aztán telefonálok.-mondta a kedves, öreg portás. Márti pánikba esett. Nem tudta mit tegyen most. A gondolatok őrülten cikáztak a fejében és tudta, hogy mindössze néhány perce maradt. Az erős cigaretta és alkoholszagból ítélve Jani bácsi először saját  "bűnének" bizonyítékait tünteti el és csak aztán indul el járőrözni. Nem is értette, hogy egy ilyen öreg, nehézkes járású ember hogyan kaphat ilyen munkát. Minden egyes alkalommal, mikor Jani bácsi nagy barna szemeibe nézett látta benne a fáradtságot. Nem azt a fajta fáradtságot, ami minden este az ágyba dönt minket és édes álmokkal felkészít a holnap erőfeszítéseire. Azt a fáradtságot, amit az élet hoz el. Belenyugvó, fásult, közönyös fáradtságot, amely lefedi a látóhatárt és kiszívja a világ ragyogó színeit. Sajnálta ezért, de közben riasztotta őt ez a fanyar csillogás. Saját jövőjét látta a szemekben. Saját elfáradását, ahogy a véget nem érő kutatás és harc kiszívja belőle az életet. 

Széklábak csikordultak a hajópadlón. Egy zseblámpa kattant és az ajtó előtt megjelent a járólapra reflektorfény-forma sárga kör. A nagy csöndben futásnak eredni reménytelen próbálkozás lett volna. Bár a bácsi már nehézkesen közlekedett, a telefontól még nem járt messze. Ha észreveszi, hogy valaki valóban az épületben van azonnal a telefonhoz érhet és pillanatok alatt gondoskodhat Márti életéről. Nem maradt hát más lehetőség, mint visszafojtott lélegzettel várni merre indul el.