Eltelt a hétvége. Márti reggel szokás szerint felkelt és dolgozni indult. Ma már vidámabb volt, mint péntek éjjel. Új terve volt. Bár péntekig várnia kellett a megvalósítással, mégis újra  megtelt a világa élettel. Nem volt már kétségbeesve. Addig kutatott, ásott, keresgélt, amíg talált még lelkében egy aprócska csillogást...egy aprócska reményt. Amikor belépett az irodába érezte, hogy mindenki őt figyeli. Azt várják, hogy hogyan hatott  rá Polacsek durvasága. Megváltozott-e a viselkedése, elveszett-e a tartása, magabiztossága. Márti azonban okosabb volt annál, hogy kimutassa mit tett vele a férfi.Határozottan besétált, cipői ütemesen kopogtak a padlón, miközben besétált  Radó irodájába, a fogasra akasztotta kabátját és a helyére sétált. Csípőjét ugyanúgy ringatta, mint eddig. Senki nem vett észre változást. Ennek egy oka volt. A közöny. Az emberek már nem látnak túl saját egyszerű, unalmas, rövid életükön. Nem néznek bele igazán a másik szemébe. Az anyák csal félvállról kérdezik délutánonként a gyerekeiktől, milyen napjuk volt. A választ sem várják meg, nemhogy a gyerekek szemében keressék. Ez volt az oka annak is, hogy nem látták hogy megváltozott Márti szemének csillogása, így azt sem láthatták mit titkol, mit őriz , mit tervez...Eltelt a hét. Pénteken Márti a munkaidő végeztével besétált az emeleti mosdóba. Bezárta az ajtót és felkucorodott a lecsukott wc-csészére, hogy a lábait se lehessen észrevenni. Mikor a portás végigsétált az épületen és beküldte a takarítónőt a mosdóba, az öreg néni épp csak benyitott a mosdó előterébe és már sarkon is fordult. Minden simán ment. Leeresztette a lábait és várt. Tél lévén korán sötétedett.  Amikor már elég sötét volt, elővette zseblámpáját és elindult. Kisétált a mosdóból, le az emeletről és  megnézte az irodákat. Mind zárva volt. Tudta, hogy mindenhova talál kulcsot a portás szobájában. Az öreg portás, Marjai János bácsi még nem aludt el. Még várnia kellett. Csendben meghúzódott a folyosó egyik nagy virága mögött, ahonnan hallotta Jani bácsit. Már majdnem elaludt a virág mögött ülve, de akkor telefoncsörgésre riadt fel...

Mikor végre sikerült elaludnia rémálma volt. A Tulipános ház teraszán állt, pohárral a kezében. Megállt az épület előtt egy nagy fekete autó, amiből Polacsek Ede szállt ki, láncon húzva Tibit. Márti kiabálni szeretett volna, de nem jött ki hang a torkán. Körbefordult az erkélyen, hátha valaki segíteni tud neki, de nem volt ott senki más. Mikor ismét lenézett, mintha eltávolodott volna a környező világ. Az épület és az előtte elhaladó út között óriási szakadék tátongott. Már sehol nem látta az autót, Polacseket és Tibit. Odarohant az erkélyajtóhoz, de az zárva volt. Bentről sárga fény árasztotta el az erkélyt, de mikor benézett mégsem látott semmit odabent. Visszarohant a korláthoz, hogy lássa mi van odalent, de megbotlott és lezuhant....zuhant és zuhant és izzadtad, levegőért kapkodva felébredt. Hajnali 5 óra volt. Szombat. Úgy döntött már felesleges visszaaludnia....

Mire hazaért minden ruhája átázott. Begyújtott a cserépkályhába, hálóinget húzott és bebújt a nagy tollpaplan alá. Elaludni azonban nem tudott. Órákon át nézte a plafont, cirógatta Gézát és gondolkodott. Semmi használható ötlete nem volt, a remény eddig erős falat vont Márti köré, amin át nem érezte élete sivárságát. A férfiakkal való játszadozást szent feladattá magasztalta és megóvta a gyűlölködő tekintetektől. Ezen az estén azonban Polacsek Ede könnyedén szétzúzott minden reményt és vele együtt a védőfalat. Meghiúsult a nagy küldetés, értelmetlenné vált a sok éjszaka, amiket visszataszító férfiakkal töltött...

Így  kezdődött a beszélgetés, aminek szörnyű vége lett. Polacsek elviselhetetlenül közönségesnek nevezte. Így még soha nem sértették meg. Miután ez elhangzott Márti sietve felkapta a kabátját és elviharzott. Kint a hóesésben elsétált  Bartalosék házához. Bartalosné Juli volt az egyetlen barátja. Ő volt az egyetlen, aki tudta mit művel Márti  Tibi eltűnése óta. Iskoláskoruk óta barátnők voltak, bár Juli egészen más volt. Kicsit testesebb volt és soha nem járt szórakozni. 18 évesen megismerte a férjét és onnantól a családalapítás töltötte ki az életét. 4 gyereket szült azóta és tökéletesen kielégítette ez az élet.  Nem igazán értette, hogyan van Mártinak energiája a rengeteg éjszakázáshoz és ennyi férfihoz. Ettől a különbözőségtől eltekintve tudták, hogy számíthatnak egymásra. Így Juli egy cseppet sem haragudott, a,mikor barátnője az éjszaka kellős közepén csuromvizesen állt az előszobájuk közepén és zokogott. Lesegítette róla a havas kabátot, főzött egy forró kávét és bezárkóztak a konyhába. Ott aztán Márti elsírhatta minden bánatát. Mindketten tudták, hogy milyen fontos lett volna a mai este és hogy így talán soha nem fog kiderülni mi is lett Vitéz Tibivel. Órákon át tervezgettek, de semmi megvalósítható nem jutott eszükbe. Végül Márti hazasétált és közben gondolatban újra végigjátszotta utolsó boldog napját.

Persze lehet, hogy csak attól tűnt olyan boldognak és idillinek az a bizonyos nap, hogy visszanézett rá. Visszanézve mindig szebb, mindig boldogabb. Reggel felkelt és megmosdott. Kifésülte hosszú, sötétbarna haját, feltett egy kis sminket, felöltözött és az órára nézett. Negyed 8 múlt néhány perccel. Tibivel a posta előtt kellett volna találkoznia fél nyolckor. Enni adott a macskájának, a kövér, vörös kannak, akit Gézának keresztelt első fiúja után. Felkapta a táskáját és a kabátját. November vége volt. Kezdődtek a nagy téli hidegek. Jól fel kellett öltöznie, ha nem akart megfázni. Márpedig nem akart. Legboldogabb perceit ezek a reggeli közös séták jelentették az irodáig. Mikor együtt léptek be a nagy faajtón, akkor igazán érezte, hogy összetartoznak. Mire elindult már 25 is elmúlt. Máskor is késett már, de akkor Tibi mindig megvárta. Aznap azonban, ahogy a postához közeledett sehol sem látta a  magas, sötét hajú fiút. Pedig máskor messziről észrevették egymást. Ilyenkor Márti rohanni szeretett volna a karjaiba, de egy komoly titkárnő nem tehet ilyet a nyílt utcán. De ezen a reggelen hiába is rohant volna, nem lett volna kinek a karjába ugrani. Várt ott a posta előtt még egy darabig. El is késett. Bent is kérdezősködött Tibiről, de senki nem tudott semmit. Aggódni kezdett, ezért munka után a férfi lakásához ment. Sokáig dörömbölt, már belefájdult az ökle. Kiabált is, de a szomszédok ráförmedtek így maradt a kopogtatásnál. A következő napokban ugyanígy elkésett, mert a posta előtt álldogált minden egyes alkalommal. Ahogy végzett az irodában mindig a lakáshoz sietett. Be akarta jelenteni a rendőrségen az eltűnést, de mivel nem volt a felesége vagy a rokona senki nem törődött vele. A tehetetlenség bosszantotta leginkább. Az a tudat, hogy nem tud segíteni. Már az is megfordult a fejében, hogy Tibi elhagyta az országot. De miért hagyta volna? Számtalan szónoklatot tartott arról, mit gondol az emigránsokról, biztos nem állt volna közéjük...

Újra keresztülsétált a termen az erkély felé, de mielőtt kilépett lopva hátrapillantott Polacsekre. Ő azonban még mindig el volt foglalva a körülötte állókkal, akik istenként ajnározták. Így inkább visszafordult. Nem akarta mégegyszer szem elől téveszteni a férfit. Jobb ötlete támadt. Annyira nevetségesen egyszerű ötlet, hogy legszívesebben a fejét verte volna a falba, amiért eddig nem jutott eszébe. Csak egy ürügyet kellett kitalálnia, amivel a főnökéhez odamehet és mivel az a barom is ott toporog Polacsek körül, kénytelen lesz észrevenni Mártit. Odasétált hát Radóhoz.

-Elnézést Radó elvtárs. A pénteki iktatnivalókkal kapcsolatban lenne egy kérdésem.-itt egy kicsit habozott, de jól is tette, mert így Radónak lehetősége nyílt, hogy beléfojtsa a szót.
-Drága Mártikám. Olyan gyönyörű ez a mai este, ne rontsuk el az irodai ügyekkel. Bemutatom inkább új barátunknak. Ő itt nem más, mint Polacsek Ede, az ÁVO 3. főosztályának parancsnokhelyettese. Polacsek elvtárs, hadd mutassam be Tordai Mártát, a titkárnőmet

Elnyomta a cigarettát és a nagy üveges ajtón át besétált a bálterembe. Nem mehetett egyenesen Polacsekhez (bár régen biztosan ezt tette volna. Milyen naiv és buta volt.) Sétált néhány kört, miközben igyekezett felkelteni a többi férfi érdeklődését, hogy az áldozat is észrevegye. Olyan volt ez az egész, mint egy játék. Egy kicsit bújócska, egy kicsit fogócska, egy kicsit őrültség. Mikor érezte magán a kocsányon lógó férfiszemeket, kisétált a folyosóra. Ott csak néhányan lézengtek. Táskájában kezdett kutatni és várta a hatást. Olyan hosszan keresgélt, hogy már többen kérdezősködni kezdtek. Polacsek meg sehol sem volt. Illetve volt valahol.. Bent a teremben. Máskor soha nem vallott kudarcot. Bármelyik szerencsétlen fickó, aki most bent bambul kissé spiccesen a szivarfüstben, az összes valamirevaló fickó utánajött volna. Persze számított rá, hogy Polacsek nehéz ügy lesz, de nem gondolta, hogy már a figyelemfelkeltésbe beletörik a bicskája....

Ezen az estén is megvolt a kiszemeltje. Ha nem lett volna életbevágóan fontos, hogy információkhoz jusson talán már régen nem járna el ide. Végtelenül unta ezeket a pöffeszkedő, szivarozó embereket. Olyan büszkén tolták ki pocakjukat, mintha ez lenne a párthűség mércéje. Az ő embere még nem érkezett meg. Kezdett ideges lenni. Mindig dühös lett, ha valami nem alakult a tervek szerint. Ilyenkor hazaérve szabályos dührohamot kapott. Tibi eltűnése kikezdte az idegeit. Nap közben titkárnőként dolgozott. Pont ebben az épületben. Egy szinttel lejjebb. Ott, ahol rácsok voltak az ablakon. Persze tudta, hogy ezek a rácsok nem miatta vannak, hanem az iratok védelmére, mégis nyomasztották. Kisétált az erkélyre, hogy urrá legyen idegeskedésén. Újabb cigarettát gyújtott meg. Úgy helyezkedett el, hogy jól lássa a bent zajló eseményeket, de az új vendégek érkezését s észrevegye. Egy magas, sötét hajú férfi lépett oda hozzá. Táncolni akart vele. Szegény fiú. Hány meg hány ilyen szerencsétlent kosarazott már ki mióta ide jár. Nincs neki itt ideje szórakozni. Szürcsölte az italát és várt. Fehér autó kanyarodott az épület elé. Végre megérkezett. Polacsek Ede. Az utolsó esély. Az is csoda, hogy egy ilyen nagy fejes mint ez az Ede, eljön egy ilyen porfészekbe. És mostanában minden, ami csoda, az gyanús. Márti megijedt egy kicsit a feladattól. Az itteni kis vezetőket gyerekjáték volt megfőzni, de ez a Polacsek. Ez már öreg róka...

A kalapos nő hosszú barna szövetkabátjában besiklott a Tulipános ajtaján. A kabátját lesegítették róla és apró sarkain a lépcső felé vette az irányt. Táskájából elővette a szipkáját. Cigarettára gyújtott. Pocakos férfiak szörcsögő szivarukat szívva álltak. Végigmérték Mártit, aki hosszú, méregzöld ruhát viselt és vörös rúzsa úgy festett, mint a gömbölyödő, öregedő hivatalnokfeleségek arca, akik látták férjük szemében a nő varázsának csillanását. Martinit emelt le a tálcáról és hagyta, hogy képzelete a zene hullámain elússzon egy másik, egy régebbi estére ugyanebben a bálteremben. Akkor nem egyedül érkezett. Első estéje volt a díszes falak között. Annyira más volt még minden. Akkor még olyan volt, mint egy veréb. Apró, jellegtelen, félénk és ostoba. Az elmúlt hónapokban olyanná vált, akár egy farktollait illegető, gyönyörű páva. Megtanult bánni a férfiakkal. Rájött, hogy a férfi csak névlegesen úr...olyan, akár az angol király. Formális vétójog, látszólagos hatalom. Ma már inkább csak nevet azon a naiv kislányon, aki Vitéz elvtárssal érkezett. Vitéz elvtárs...milyen mókás gondolat. Sosem hívta így Tibikét, akit 3 évvel ezelőtt ismert meg. Bezzeg mióta járási KISZ-titkárrá avanzsált.Azóta nemhogy Tibike nincs, Tibor sem. Vitéz elvtárs. Az egyetlen férfi, akit Márti nem tudott megbolondítana. Mindössze néhány héttel azután, hogy titkár lett nyoma veszett. Márti azóta változott át nővé. Meg kellett tudnia mi történt az ő Tibikéjével. Persze a rendszer kikezdhetetlen volt. A bal kéz nem tudja,mit csinál a jobb. Így minden táncest újabb áldozatot jelentett. Újabb férfi, akit el kell csábítani, akinek oda kell ígérnie magát és ha nem elég ügyes talán be is kell tartania az ígéretét. Persze kiszedhet így mindent a férfiakból, de van aki semmit sem tud. Felesleges körök. A többiek is csak egy-egy részletet, annak is a fele  kitaláció, pletyka. Néha úgy érezte ő a női Sziszüphosz...