Azt hitte minden magától megjavult, azt hitte minden rendben esz. De semmi sem volt rendben. Némán hallgatta a mosógép duruzsolását, miközben az óriási paplan takarásában kereste önmagát. Kereste azt, amit elveszített, Kereste azt, aki volt. Kereste azt, aki lenni akart. Keresett egy boldog fiatal felnőttet. De nem talált mást, csak egy rémült gyereket egyedül. Távol az otthontól. Egy 7. emeleti lakásban rekedt rémült kislányt, aki már nem tudja mit is vár az élettől. Csak csendben élni. Tanulni, dolgozni, szeretkezni, aludni, enni, inni és ülni csendben. Magányban. Sehol nem lehet olyan magányos az ember, mint kétmillió ember között a közöny városában. Akárhányszor bántotta valami mindig a takaró alá bújt. Ott igazán egyedül lehet lenni. Ott nem kell felelni senkinek. Nem kérdezik mi bánt. De nem mindig nyújtott megnyugvást a levegőtlen paplanbúra. Néha csak összekucorodott alatta és sírt, amíg el nem nyomta az álom. Álmodni jó. Ott nincsenek gondok. Nem kell néznie Tamás szomorú tekintetét. Gyűlölte magát azért, hogy ennyi fájdalmat okoz a fiúnak. Soha nem akarta elveszíteni. Mindennél jobban szerette kislány kora óta. Tudta, hogy a fiú is szereti, csak nem tudja, nem érzi, hogy mitől fog belehalni ebbe. Nem látta a zuhanást. Nem látta, hogy milyen mélyre tud zuhanni az ő egyetlen szerelme a másodperc törtrésze alatt. Mintha folyton egy fortyogó vulkán peremén járna és bár a láva forrósága olykor jólesőn hevíti fel, a zuhanás lehetősége mindig ott van. Bármikor elszakadt benne valami és egy apró lökés letaszítja a lángoló mélységbe. Általában boldognak, szerencsésnek és kiegyensúlyozottnak érezte magát, de mikor megbotlott és zuhanni kezdett többé nem volt önmaga. Már nem látta kéknek az eget, melegnek az otthont, puhának az ölelést. Csak a szeméből kicsorduló könnycseppen át nézte a körülötte lévő világot, amitől szomorúságában örökre búcsút mondott volna. Persze ehhez sosem volt elég bátor. Még ehhez sem volt elég jó. Ezekben a pillanatokban, órákban, napokban szinte mozdulni sem bírt. Megbénította a szívére telepedő melankólia. Szeretett volna sikítani, vagy segítségért kiáltani, de nem tudott. Csak feküdt, a szíve egy tonnát nyomott a mellkasában, testét ormótlannak, elviselhetetlenül nehéznek és kimondhatatlanul visszataszítónak érezte. Undorodott magától. Tamás ilyenkor sokszor megharagudott. Nem értette, hogy nem felé irányul a közöny. Azt hitte ő csinál valamit rosszul és haragudott, hogy nem mondja meg neki mit tegyen. Bár tudta volna! Bár én tudnám! Bár valaki látná!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.