Így  kezdődött a beszélgetés, aminek szörnyű vége lett. Polacsek elviselhetetlenül közönségesnek nevezte. Így még soha nem sértették meg. Miután ez elhangzott Márti sietve felkapta a kabátját és elviharzott. Kint a hóesésben elsétált  Bartalosék házához. Bartalosné Juli volt az egyetlen barátja. Ő volt az egyetlen, aki tudta mit művel Márti  Tibi eltűnése óta. Iskoláskoruk óta barátnők voltak, bár Juli egészen más volt. Kicsit testesebb volt és soha nem járt szórakozni. 18 évesen megismerte a férjét és onnantól a családalapítás töltötte ki az életét. 4 gyereket szült azóta és tökéletesen kielégítette ez az élet.  Nem igazán értette, hogyan van Mártinak energiája a rengeteg éjszakázáshoz és ennyi férfihoz. Ettől a különbözőségtől eltekintve tudták, hogy számíthatnak egymásra. Így Juli egy cseppet sem haragudott, a,mikor barátnője az éjszaka kellős közepén csuromvizesen állt az előszobájuk közepén és zokogott. Lesegítette róla a havas kabátot, főzött egy forró kávét és bezárkóztak a konyhába. Ott aztán Márti elsírhatta minden bánatát. Mindketten tudták, hogy milyen fontos lett volna a mai este és hogy így talán soha nem fog kiderülni mi is lett Vitéz Tibivel. Órákon át tervezgettek, de semmi megvalósítható nem jutott eszükbe. Végül Márti hazasétált és közben gondolatban újra végigjátszotta utolsó boldog napját.

Persze lehet, hogy csak attól tűnt olyan boldognak és idillinek az a bizonyos nap, hogy visszanézett rá. Visszanézve mindig szebb, mindig boldogabb. Reggel felkelt és megmosdott. Kifésülte hosszú, sötétbarna haját, feltett egy kis sminket, felöltözött és az órára nézett. Negyed 8 múlt néhány perccel. Tibivel a posta előtt kellett volna találkoznia fél nyolckor. Enni adott a macskájának, a kövér, vörös kannak, akit Gézának keresztelt első fiúja után. Felkapta a táskáját és a kabátját. November vége volt. Kezdődtek a nagy téli hidegek. Jól fel kellett öltöznie, ha nem akart megfázni. Márpedig nem akart. Legboldogabb perceit ezek a reggeli közös séták jelentették az irodáig. Mikor együtt léptek be a nagy faajtón, akkor igazán érezte, hogy összetartoznak. Mire elindult már 25 is elmúlt. Máskor is késett már, de akkor Tibi mindig megvárta. Aznap azonban, ahogy a postához közeledett sehol sem látta a  magas, sötét hajú fiút. Pedig máskor messziről észrevették egymást. Ilyenkor Márti rohanni szeretett volna a karjaiba, de egy komoly titkárnő nem tehet ilyet a nyílt utcán. De ezen a reggelen hiába is rohant volna, nem lett volna kinek a karjába ugrani. Várt ott a posta előtt még egy darabig. El is késett. Bent is kérdezősködött Tibiről, de senki nem tudott semmit. Aggódni kezdett, ezért munka után a férfi lakásához ment. Sokáig dörömbölt, már belefájdult az ökle. Kiabált is, de a szomszédok ráförmedtek így maradt a kopogtatásnál. A következő napokban ugyanígy elkésett, mert a posta előtt álldogált minden egyes alkalommal. Ahogy végzett az irodában mindig a lakáshoz sietett. Be akarta jelenteni a rendőrségen az eltűnést, de mivel nem volt a felesége vagy a rokona senki nem törődött vele. A tehetetlenség bosszantotta leginkább. Az a tudat, hogy nem tud segíteni. Már az is megfordult a fejében, hogy Tibi elhagyta az országot. De miért hagyta volna? Számtalan szónoklatot tartott arról, mit gondol az emigránsokról, biztos nem állt volna közéjük...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.